Restaurálás

a múlt egy darabjának megóvása


Sokan vannak azok, akik úgy vélik, hogy a restaurátor pusztán csak egy javítómester. Pedig ma a restaurátor feladata ennél sokkal izgalmasabb és szerteágazóbb. Szinte már-már "fehérköpenyes" laboratóriumi tevékenységet végez, órákig képes vizsgálni egy festményt; a vászon szövését, a festékrétegek állapotát, a kép sérüléseit. Valójában, hogy a kép mit ábrázol, az tulajdonképpen a háttérbe szorul, szinte lényegtelen is. Valódi nyomozás folyik milliméterről milliméterre, UV lámpával, infrakamerával, mikroszkóppal.

A restaurátor alapvetően egy alkotó zseni, bár a szó klasszikus értelmében viszont, akár egy fantasztikus hamisító is lehetne, hiszen hibátlanul kell rekonstruálnia az adott művész alkotását.

A restaurátor elsődleges feladata, hogy a restaurálás segítségével a művészeti alkotások, műtárgyak jelenleg fennálló állagát megvédje, történelmi életkorát kiterjessze és művészi érdemeit, értékeit fenntartsa.

Réges-régen a fafaragók, a szobrászok és a festőművészek hatáskörébe tartozott a restaurálás is. Ők ismerték a szükséges alapanyagokat, jártasak voltak a stílus irányzatok útvesztőjében, jól ismerték az elmúlt korok alkotói törekvéseit és optimális rálátásuk, művészi rátermettségük volt e nemes hivatás lelkiismeretes ellátásához. Korunkra a restaurátor hatásköre jelentősen megnőtt és ezzel együtt feladata ki is tárult, ergo, a restaurátor szakma az igénybe vett kellékek, javító- és oldóanyagok valamint az eljárások és stílusok szerint ágazatokra tagozódott.

Ezek alapján a régi, hagyományos restaurátor szakmákon kívül,

¤   Festmény restaurátor
¤   Fa restaurátor
¤   Kőszobrász restaurátor

napjainkban találkozhatunk már az élet számos más területére szakosodott, szakavatott restaurátor specialistával (mint például: papír, porcelán, ékszer, bútor, könyv és szövet).

A mai helyreállítói és felújítási munkákban résztvevő restaurátor mester, hivatása gyakorlása közben, a saját szakterületéhez és stílusához tartozó alapanyagok mellett, már felhasználhatja a fejlett, modern tudomány által feltalált számos más anyagot és technológiát is. Megbízatása mérhetetlenül szerteágazó lett: egyidejűleg vár rá stílustani, módszertani és tudománytani feladat is.

A restaurálás jelenkori szabályai sok száz év töretlen modernizációja következményeként körvonalazódtak ki. Ez az előrelépés, a festőművészet festmény restaurátor területét érintette a legszembetűnőbben. A restaurálás restaurátori tevékenységét ma már művészeti egyetemeken tanítják.

Magáról a restaurálás tevékenységéről tulajdonképpen, azóta beszélhetünk, amióta ember alkotta műtárgyak készülnek. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy nem csak műalkotásokat lehet restaurálni. Életünk számos területén hajtunk végre restaurálást, csak más néven nevezzük ezeket a tevékenységeket: ez lehet rekonstrukció, vagy valaminek az újjáépítése, újjászervezése, felújítása esetleg visszaállítása az eredeti formájába. Ha belegondolunk, akkor úgy is gondolhatnánk, hogy otthoni tevékenységeink (takarítás, festés vagy az apróbb-nagyobb hibák javítása, gépkocsijaink szervizelése, karbantartása) is az úgynevezett restaurálás körébe tartozik. Tehát, egy icipicit akár mindenki restaurátornak tekinthető a saját maga környezetében.

A restaurálás történet 

Történelmi tanulmányainkból tudhatjuk, hogy Görögországban, Kréta szigetén az i.e. 2. évezredben már takarították, gondozták és ápolták a vallási és szertartási eszközöket.

A valódi figyelmet a régmúlt korok alkotásai iránt, sajnos csak a reneszánsz hozta felszínre. Az ebben a kórban élők mélyreható kutatások és fáradhatatlan keresgélések eredményeképpen leltek rá őseink remekműveire. Csodálattal, majd hogy nem gyermeki áhítattal szívták magukba a letűnt korok művészeinek üzenetét. Ennek ellenére semmilyen bizonyítható információ nem áll rendelkezésünkre, arra vonatkozólag, hogy bármilyen igény felmerült volna bennük a restaurálás iránt.

A műalkotások korhű megjelenésével hosszú ideig senki sem törődött. Abban az időben megszokott dolog volt, hogy a restaurátor szimplán rájavított, odafestett valamit, vagy akár lefedett, sőt akár le is vágott vagy éppen betoldott részeket.

Sajnos ha az alkotás szakadt, lyukas, koszos volt, vagy ha a mű korának előre haladtával fellépő öregedési hibákat tapasztaltak, akkor ezeknek a sérüléseknek a javítását ebben a korban még semmiféle előírás vagy tiltás nem gátolta.

A tartósító és felújító restaurálás helyes munkamenete rendkívül nehézkesen formálódott, fejlődött ki az idők folyamán.

A restaurátor sokáig elvonultan, rejtélyesen tevékenykedett, technikájáról, szisztémájáról rendszerint nem árult el semmit. Igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy amit tesz az egy misztikus varázslat. Ezáltal féltve őrizte titkát, mely megélhetésének és jövőjének záloga volt. Csak az 1700-as években körvonalazódott ki az a tendencia, hogy a restaurálás tudományát a műalkotás védelmébe állítsák.

Olyan restaurálási lehetőségek után kutattak, alternatívákat próbáltak ki, melyek segítségével a külső és belső sérüléseket, rejtett hibákat ki tudták javítani, a károsodásokat rendbe hozták és a műalkotást eredeti állapotába helyezték.

Ekkor fedezték fel és találtak rá a restaurálás során ma is használatos és alkalmazott tartósítási (konzerválási)  eljárásokra:

¤ dublírozás

¤ parkettázás

¤ átültetés

A Velencei Köztársaságban, 1770-ben alakították ki az első restaurátor műhelyt. A javítóműhelyben évi mintegy fél tucat festményt restauráltak. Törekedtek szervezetten, a nehéz körülményeket és állapotokat is szem előtt tartva, a fejlett technikákat felhasználva gondoskodni az alkotásokról.

A restaurálás menetébe fokozatosan vonták be a különböző természettudományokat. A restaurálás folyamata két jól elkülönített részre osztódott: a konzerválásra és az esztétikai helyreállításra. A két fázis közül a konzerválást tartják fontosabbnak: a műtárgyat előbb a pusztulástól, a további romlástól kell megvédeni, és csak ezután következhet a tisztítás és kiegészítés (bár a két rész nem mindig válik el ilyen élesen, és néha még a sorrend is fordul kicsit). A festmények restaurálásának elveit először 1930-ban rögzítették egy párizsi konferencián. Itt mondták ki, hogy a konzerválás fontosabb, mint a tisztítás. A művelet során az eredeti mester szellemében kell munkálkodnia, és kerülnie kell minden olyan beavatkozást, ami veszélyeztetné a műtárgyat.

A restaurátor szakma mára kétségtelenül nagyot fejlődött, tudományossá és technikájában fejletté vált. Ennek ellenére – főleg nagyobb szabású, nemzetközi érdeklődésnek kitett munkák kapcsán – nagy vitákat váltanak ki egyes restaurálási események. Ilyen viták valószínűleg mindig is kísérni fogják a restaurátorok működését. „Kevés vitathatóbb kérdés van a világon, mint egy festmény restaurálása. Sosem találkoztam olyan szakmabelivel, aki elégedett volt a többiek munkájával” – írja Bernard Benson

Hasonló véleményt képviselt James Beck és Michael Daley is, akik erőteljesen támadták – több más példa mellett – a Sixtus-kápolnafreskóinak restaurálását, és felvételekkel igazolták, mennyi részlet veszett el Michelangelo falfestményeiről. Másik példájuk Masaccio Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból című freskójának restaurálásához fűződik: az Ádám nemi szervét takaró lomb eltávolítását hibásnak tartják, mert nem látják minden kétséget kizáróan bizonyítottnak, hogy az későbbi beavatkozás eredménye volt.

A leírtak nem bizonyítanak mást, mint hogy a restaurátor szakma folyamatos fejlődésben van, tudományos eredmények folyamatosan gazdagítják. A restaurálás mára – noha kétségkívül igényel kreativitást és kézügyességet – interdiszciplináris tudománnyá fejlődött, ami felhasználja a fizika, a kémia és a biológia eredményeit, ugyanakkor a restaurálás alapvető kérdéseiben segítségül hívja a filozófia és az etikatudományát is (és ez végső soron minden restaurátori tevékenységet megelőz).